Thursday 2 February 2012

Mo-man's land



7 comments:

Szabó Szilárd said...

A második és az utolsó a leghatásosabb, de sorozatban sem rossz!

vasile dorolti said...

baga mai multe imagini la seriile astea,sunt f faine si sugereaza o gramada de idei

Anonymous said...

Kedves Mester, én ide írnék valamit, de megálltam a címnél, és úgy döntöttem, hogy felvilágosítást kérek tőled, mert:
- ha no-man's land lenne, világos
- gondolhatnám, hogy elírás, de ha te kicsavarsz valamit, annak oka van
- utánanéztem a mo-man-nek, és találtam:
1. egy szomáliai énekest, akinek meg is hallgattam egy dalát, de mi tagadás, csak úgy elrobogott mellettem, mint egy érdektelen tehervonat, amikor az ember párhuzamosan autózik a sínekkel
2. egy egyiptomi fast food kajáldaláncot, na mit mondjak, ettől végképp nem lettem okosabb

Szóval légy szíves, áruld el...
Persze, a képekről azért eszembe jutott egy és más...

hajdu tamás said...

szia Anonyma.
nem eliras. a " mo " egy nagyon elterjedt hazai etnikai csoportra vonatkozzik :)

Anonymous said...

Csaknem a romákra? és én ezt miért nem hallottam eddig? Na, mindig tanul az ember...
Eltaláltam?
És ez valami nagyvárosi szleng, gondolom.

hajdu tamás said...

talalt :)
volt meg egy mo : http://hajdutamas.blogspot.com/2010/11/soping-mo.html

Anonymous said...

Ember sehol, de a nyoma itt van mindenütt... az elhagyatottság és mozdulatlanság, amely mögött fájó paradoxonként ott sejlik egy valamikori felelőtlen dinamizmus. A tájon ejtett sebek a szétomlás előtti állapotra utalnak: már akkor is egy elbizakodott és felületes durvasággal, a “mi megtehetjük” önteltségével, a „mi senkinek sem tartozunk felelősséggel” hetykeségével járt erre az ember és hagyta itt a mára kihalt vidék sebhelyeit...
• az anyag: a fém és a beton (érdes, hideg és kemény). Meg még valami sajátos anyag, mely szétfolyt és megdermedt, veszélyes vegyi anyagnak látszik, mintha Tarkovszkij zónájában járnánk ... Vagy jeges, mint egy levegő nélküli holdbéli táj, melyet az űr szele fagyasztott ridegre
• a színek: melegbarnán, aránybarnán felfénylik a táj egy-egy eleme: a száraz kórók erdeje, a rozsda, a törmelékkupac... de ez nem az emlékezés nosztalgia-barnája, mint a régi családi fényképeken. És nem is a no man's land (hadd maradjak mégiscsak ennél)esztétizálása. Inkább megbocsátó derű, melynek felragyogása, váratlan és fájdalmas szépsége az elhagyatottságába dermedt táj, az embernélküliségtől megfoghatatlanná és jelentésnélkülivé vált világ számunkra már alig értelmezhető üzenetét közvetiti, amit leginkább – keresve a szót – a „világ nélkülünk” megjelöléssel illethetünk...